A vár tündérei

Sok-sok száz esztendeje, bizony már több mint hétszáz éve, nagy csapás érte szép hazánkat.
Az ázsiai pusztaságok nomád lovasai, a tatárok betörtek az országba… Útjukban mindent felégettek, elpusztítottak. IV. Béla király csak nehezen tudott ellenük sereget gyűjteni.
Végül mégiscsak sikerült, s a szőke Sajó partján, az emlékezetes Muhi pusztán megütközött velük. Tudjuk, szörnyű vereséget szenvedett, maga a király is csak üggyel-bajjal tudott megmenekülni. Mielőtt azonban a Sajó völgye, majd a Bükk felé vette volna útját, a csatatér helyétől nem messze, a Hernád parti Aszaló községbe menekült.

E helység akkor királyi birtok volt. Itt lakott a király kedves aszalómestere, Bodó. A király és kísérete a falut üresen találta, csupán egy öreg koldus lézengett az egyik kapu alatt.
Ő vezette a menekülőket a szőlődombon lévő aszalókunyhóba. Ott az aszalómester – aki személyesen ismerte a királyt, hiszen többször vitt neki Budára aszalt gyümölcsöt – nagy tisztelettel, de mély szomorúsággal fogadta a tépett ruhában menekülő uralkodót.

  • Csatát vesztettem, Bodó – kezdte a király. – Lehet, hogy holnap már ideérnek a tatárok, és életem veszik.
  • No, abból nem esznek! – kiáltotta elszántan Bodó. – Ne félj, felséges uram, úgy elrejtelek, hogy maga Batu kán sem talál meg.
  • Úgy legyen! – helyeselt a király meghatottan. – Jóságodért hálám nem marad el.

Aztán Bodó a királyt és kíséretét jobbágyruhába öltöztette, majd a kunyhó alatt elnyúló, hosszú pinceüregbe rejtette. Nem telt bele két nap sem, máris ott volt egy tatár csapat. Hangoskodott, követelődzött, s fennen kiáltozta a vezérük:

  • Erre jött a magyar király, neked tudnod kell róla!

Bodó süket öregembernek tetette magát, s csak vállát vonogatta.

  • Add elő a királyt!
  • Megaszaltam az almát!
  • Vagy akkor adj marharépát!
  • Üresek már itt a vékák!

Rettenetes méregbe gurult a tatár csapat vezetője, mert sehogy se boldogult az öreggel.
Végül nagy káromkodások közepette továbbnyargalt felfelé a Hernád-völgyén.
IV. Béla és kísérete mindent halott a pincében. Este, hogy följöttek, hálálkodva köszönte meg a király Bodó leleményességét.

  • Itt nem maradhatunk, újabb csapatok jönnek, s te életeddel fizetsz jóságodért – mondta a király, majd hozzátette: – Nagy erdőségbe kell mennünk, ahol jól elrejtőzhetünk.

Az éj leple alatt a Bodó mestertől kapott lovakon és az általa mutatott úton tovább menekült IV. Béla és kísérete.
Hazánk nagy szerencséjére nem sokáig tartózkodtak honunkban a tatárok. Batu hazavezette csapatait, mert uralkodó akart lenni, minden tatárok főkánja.
Megtudta ezt Bodó aszalómester is, s kerek egy esztendőre a nomádok kitakarodása után annak is hírét vette: él a király, és immáron Budán tartózkodik. Nem is teketóriázott sokáig! Gyorsan megrakott hét társzekeret aszalt gyümölccsel, s a bakra egy-egy leányt ültetett.
IV. Béla örömmel fogadta a finom csemegéket, mivel nagy szegénység uralkodott akkor a királyi udvarban is.

  • Köszönöm gondosságodat! – szólott a felség elégedetten – , de áruld el nékem, hol szereztél hét ilyen szép leányt?
  • Nem kellett szerezni, mert megvoltak… Hiszen mind az enyéim.

Ne is mondjam, hogy micsoda nagy csődület támadt e hírre a királyi udvarban. Maga a felséges asszony is előjött udvarhölgyeivel a hét csudaszép leányt látni.

  • Valóságos tündérek! – szólott elragadtatással az egyik főúr.

(Egy ideig csakugyan úgy emlegették őket, mint “Bodó tündéreit”.)
Az aszalt gyümölcsök lerakása után a király magához hívatta Bodót, s a legfőbb íródeákjával nagy pergament íratott.

  • Kétszer is hálás vagyok néked – szólott. – Egyszer megmentetted életemet a tatároktól, most pedig az éhségtől. Ezen írás szerint neked adom Aszaló és Bodolló községeket, valamint a környéküket, fel egészen a Zempléni hegyekig.

Nagy hálálkodások közepette köszönte meg Bodó a király jóságát.

  • Van azonban egy kikötésem – szólalt meg újra IV. Béla. – Öt éven belül a legalkalmasabb helyen erős várat kell építened, ahonnan az egész vidéket beláthatod, és szükség esetén az ellenségedtől is megvédheted.

No, ne is mondjam, de ettől ugyancsak nagy gondba esett Bodó aszalómester! Hogyne, hiszen öt év nagy idő, s ráadásul neki hét lánya van, akiket idestova férjhez kell adnia.
A királlyal azonban nem szállhatott vitába, hiszen jobbágy létére nemessé, nagybirtokossá tette. Megköszönte hát az uralkodó jóságát, aztán a hét üres társzekérrel, bakjukon a hét szép lánnyal a Hernád völgye felé vette útját. Hazaérve megmutatta lányainak a birtokról szóló pergament. Hej, csudamód megörültek annak! Csak akkor néztek nagyot, amikor a vár ügyét megemlítette az apjuk…
Töprenkedtek, hogy mit is tegyenek? Naphosszat ezt tárgyalták, de semmi eredményre nem jutottak. Hanem a harmadik napon így szólott Mári, a legkisebb:

  • Mondanék én egyet, vár lesz belőle!
  • Halljuk, Halljuk! – követelték a többiek.
  • No, akkor jól figyeljetek! Mi már nemes kisasszonyok vagyunk, nekünk már nemes urak fogják tenni a szépet.
  • Ebből még nem lesz vár! – szólt bele Kati, a legidősebb.
  • Várj, néném, várj sorodra! Szóval nekünk nemes urak fognak udvarolni. De feleségül csak azokhoz megyünk, akik egy évig építik nekünk a várat! Hét év alatt csak felépül!
  • De a király öt évet adott! – szólt bele a kötekedő Kati.

Épp akkor ért oda Bodó, a lányok apja.

  • Azt a felség meghosszabbíthatja, ha szépen épül. Megdicsérlek hát eszességedért, Márikám! Még ma megírom a királynak, hogy öt helyett hét évet adjon!

No, ez ennyiben maradt…
Hanem egyszer lovas hírnök érkezett Budáról az aszalói Bodó udvarházba. Levelet hozott magától a királynétól, aki bálba hívta a hét Bodó lányt. Ne is mondjam, hogy micsoda öröm támadt az eladó lányok között! Heteken át aztán egyebet sem tettek, mint varrtak, varrtak.
A királyné báljában pedig a hét Bodó lány volt a legszebb. Meg is akadt rajtuk a leggazdagabb és a legelőkelőbb ifjak szeme. Háromnak még a bál éjszakáján meg is kérték a kezét. Ám a Bodó lányok – fogadalmukhoz híven – csak annak adták kezüket, akik egy évig várat építenek.

  • Ez nem akadály – mondotta a három fiatal főúr. – Csak jelöljétek ki a vár helyét!

Ezután Bodó mester és a király emberei több napon át járták a birtokot, míg végül egy közepes nagyságú hegyen, egy kiugró sziklakő mögött alkalmas helyet találtak. Hamarosan kezdetét vette a várépítés. Nemsokára pedig a még pártában lévő leánynak is került vőlegénye, s így a hét év alatt olyan szépséges vár épült, hogy csudájára járt az egész ország.

A sziklát előbb Bodókőnek, a várat pedig Bodókő várának nevezték el…
Itt tartották meg aztán az új vár falai között mind a hét leány lakodalmát, méghozzá a király kérésére: egyszerre. Nem is volt olyan híres-nevezetes lagzi azóta sem a hegyes-völgyes Abaújban! Az csak természetes, hogy maga a király is ott volt, feleségestül.

  • Mondanék én valamit – szólott a király. – E vár ezután Boldogkőnek neveztessék, mivel a hét szép leány, a hét tündér itt volt a legboldogabb!

Azóta is így hívják, a falai büszkén magasodnak!

Balogh Béni